„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek, íme a bizonyosság arról, hogy a kisherceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyosság rá, hogy létezik. – ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó – ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyermekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.”
[Antoine De Saint-Exupéry: A Kis Herceg]
A bennünket körülölelő világ, a fölnőttek társadalma. Olyan emberek szőtték látszatát körénk, akik csak „komoly dolgokkal” foglalkoznak, és akik a fontoskodó kivagyiság álruháját viselik álarcul minden nap.
A cifra hoppmester-verseny játszóterén csupa-csupa embergyerek rohangál, megpróbálva folyamatosan túlkiabálni játszótársait.
Egy távoli kisbolygó égi küldönce
Mostanában sokat töprengtem azon mit jelent a fölnőttség, és a Kis Herceg, örök barátom kíséretében, újralátogattam a fölnőtt viselkedés archetípusos bolygóbirodalmait: az uralkodásvágy, a hiúság, az iszákosság, a fontoskodó üzletemberség, az értelmetlen parancskövető lámpagyújtogatóság, a papírízű szobatudósság, és hetedikként a mi saját komolyságunk emberi bolygóját.
Kép forrása: Kenia Garcia, wikimedia
