Bölcsességek

„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek, íme a bizonyosság arról, hogy a kisherceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyosság rá, hogy létezik. – ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó – ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyermekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.”

[Antoine De Saint-Exupéry: A Kis Herceg]

A bennünket körülölelő világ, a fölnőttek társadalma. Olyan emberek szőtték látszatát körénk, akik csak „komoly dolgokkal” foglalkoznak, és akik a fontoskodó kivagyiság álruháját viselik álarcul minden nap.

A cifra hoppmester-verseny játszóterén csupa-csupa embergyerek rohangál, megpróbálva folyamatosan túlkiabálni játszótársait.

Egy távoli kisbolygó égi küldönce

Mostanában sokat töprengtem azon mit jelent a fölnőttség, és a Kis Herceg, örök barátom kíséretében, újralátogattam a fölnőtt viselkedés archetípusos bolygóbirodalmait: az uralkodásvágy, a hiúság, az iszákosság, a fontoskodó üzletemberség, az értelmetlen parancskövető lámpagyújtogatóság, a papírízű szobatudósság, és hetedikként a mi saját komolyságunk emberi bolygóját.

Kép forrása: Kenia Garcia, wikimedia

Olvass tovább

A lélekben időről időre vihar dúl, az érzelmek, a belső feszültségek keltette vihar. Tudod, hogyan keletkezik és hogyan csendesítheted le? Megmutatjuk!

A feltámadó lenge fuvallat először arcunkat vonja gyenge pírba.

A hirtelen felfokozódó forró szélroham egyre lázasabban tüzeli orcánk, míg a mélységes mélyben, a gyomrunk táján érezzük, hogy egyre erősödik a feltámadó a szél. Felhők gyülekeznek.

Ráncolt homlokunk barázdáit egyre szűkebbre vonjuk, s míg a kezdetben alig érezhető az enyhe remegés, az erőre kapó szélvész váratlan gyorsasággal, menthetetlenül maga alá gyűri akaratunk és kezünket ökölbe csavarja a kényszerű forgószél.

Még tétován pereg-forog láthatatlan tengelye körül, nem tudván hol és mire csapjon le.

Üres szeme mozdulatlan bámul maga elé, mintha maga sem hinné a hirtelen jött felindulást. Majd teljes váratlansággal az egymásnak feszülő őserők, harsogó rohammal egymásnak rontanak, s a kirobbanó csatában mennydörgő morajlás jelzi a villámok érkeztét.

A szánkat elhagyó szavak indulata, a fékezhetetlen őserő kirobbanó erejével sodorja el mindazt mi útjába áll, s a cikázó villámok zápora lángra lobbantja körülöttünk a világot.

S az indulattá lett ember ilyenkor, égi pályájáról kibillentve, fékevesztett Ixionként felperzseli a földet. S ha meg nem állítja Zeusz erősebb villámcsapása, bizony maga is a lángok martalékává lesz, amelyeket napszekere villámai vetettek.

Olvass tovább