Spiritualitás

A daimón, akiről Szókratész is beszélt és Platón tette híressé, nem démon! Még ha a démon szó ebből is ered, az ókori görögök számára egészen mást jelentett: segítő, személyes lényt, nem pedig ártó, gonosz entitást.

Hogy mit is kerestem világra jövetelem helyéhez képest a Földgolyó lehetséges legtúlsó felén, Celebesz szigetének szívében, két fokra az egyenlítőtől, egy trópusi dzsungel legmélyén, és hogy miért másztam be egy mindentől távol eső holtestekkel teli barlang legszűkebb járatába, itt hosszú lenne elmondani.

Mindezzel együtt, első találkozásom a daimónnal, ‘itt’ és ‘akkor’ történt.

Ahogy négykézlábra ereszkedve, számban a pislákoló ócska kétfilléres elemlámpával másztam egyre mélyebbre a holtak csontjait ropogtatva térdeim alatt, beljebb és beljebb az éjfekete anyaföld méhébe, mélyebbre és mélyebbre az egyre szűkülő természetes járatában, miközben kezem tapogatta a szanaszét heverő csontok között a szilárd talajt, teljesen ‘váratlanul’ penge módjára elmémbe hatolt a kérdés: „Bence, Bence hová mész?”

Valódi quo vadis – Isteni figyelmeztetés.

A figyelmeztető kérdést egy kérlelhetetlen, szigorú, egyben végtelenül szeretetteljes belső hang tette fel, amely olyan átható erővel furakodott megszállott gondolataim közé, hogy elmém teljesen kiürült, hogy átadja helyét az eszmélésnek.

Olvass tovább