A japán teaszertartásról sokan hallottak már Nyugaton, ám kevesen vannak, akik tudják is, miket tanít a Tea Útja, a 茶道 Csa-do.
A japán teaszertartás nem pusztán valamivel ritualizáltabb válfaja az ötórai teának, hanem a beszéd és hallgatás helyének és örök mértékének, és arányainak belátását szolgáló meditáció.
A bútorozatlan, szinte üres pavilont, az öntöttvas teakannában fortyogó vizet és tápláló tüzét, nem csevegés céljából keresi fel az együttlétre vágyó, ‘teázni’ készülő társaság.
A teázás közben elhangzó rövid, konvencionális párbeszédek ellenére az együttlét túlnyomórészt csendes.
Ez a csendesség teremti meg a lét közös észlelésének lehetőségét, és emeli – nem utolsó sorban hallgatag intenzitásánál fogva – kultikus eseménnyé a tűz és a teavíz körülülését.
